A Lélek
Énünk örök része
Az emberi magzat fejlődésének egy nagyon korai szakaszában az Atma (szanszkrit szó, jelentése örök Lélek) először belép a magzat szívébe, amely ekkor lüktetni kezd. Biológiailag a szívünk az embrió feje közelében, a kardiogén területen fejlődik ki, majd később, testünk fejlődésével lefelé vándorol a mellkasba. Az Atma a szívben lakozik, mint életünk csendes szemlélője, és csak az önmegvalósulás révén kerül a tudatosságunkba. Ez az ősi lény tükörképe bennünk. A Lélek nem fejlődik, hanem inkább az evolúciónk célja, vagy mondhatni az emberi tudatosság evolúciójának a célja az, hogy elérjük a Lélek állapotát.
Míg a nyugati filozófia az individualizmus és a személyiség vagy ego fejlődése körül forog, a keleti filozófia a kollektivizmushoz kapcsolódik, és arra törekszik, hogy az egyént befelé, kollektív lényünkhöz, a mindent átható Lélek felé fordítsa.
Shri Mataji leírja, hogy születésünk után a köldökzsinór elvágása hogyan okozza a tudatosságunkban az abszolút isteni tudatosságtól való elszakadást, amely finomszinten a Sushumna csatornában van. Durva szinten ez a paraszimpatikus idegek craniosacralis kilépésében jelenik meg. Ezt a jelenséget számos ősi szentírásban leírják, például a Zen rendszerében Voidnak (Üresség), a hinduizmusban pedig Májának (Illúzió). Később, felnövekedésünk során, alakulnak ki a korlátozott emberi azonosulásaink. Ezeket a finomszinten az ego és szuperego szimbolizálja, amelyek a bal és jobb szimpatikus idegrendszer végének felelnek meg, ezek lufikként felfújódnak, melyek beborítják az agy bal és jobb féltekéjét, különálló entitásként teljesen lefedve tudatunkat, ezáltal az „én” (aham) tudata válik uralkodóvá.
Az önmegvalósulás folyamata során, amikor a Kundalini a szívbe emelkedik, megvilágosítja az Atmát (Lélek), és elkezdjük érezni az Atma veleszületett minőségét, a létezés tiszta örömét. Amikor a Kundalini tovább emelkedik a Sahasrara csakrába, a fejünk tetején, a kutacsoknál található legmagasabb energiaközpontba, egyéni Atmánk összekapcsolódik a mindent átható univerzális erővel, és eláraszt minket az önmagunkkal és az univerzumot átható erővel való eggyé válás boldogsága. Ennek az örömnek már a leghalványabb érzékelése is (amit akkor érezhetünk, amikor a Kundalini néhány szála a fejünk fölé emelkedik) vezércsillagként szolgálhat spirituális utunkon. Amint megérezzük ezt az örömöt, nem akarjuk elveszíteni, és automatikusan tartózkodunk azoktól a szemléletektől és viselkedésektől, amelyek károsak annak fenntartására és növekedésére. Ezért a Sahaja Jógában nagyon kevés szabály van, és nincsenek úgynevezett dogmák.
Adi Shankaracharya, India egyik neves spirituális mestere, az „Atma Shatakam” gyönyörű verseiben örök boldogságként írja le a kollektív lény szívünkben tükröződő abszolút tudatosságának állapotát.
"Manobuddhyahamkar. Chittani Na Aham
Én nem vagyok sem intelligencia, sem elme, sem figyelem, sem ego.
Na cha Shrotr. Jihve, Na cha ghraan Netreghraan Netre
Én nem vagyok sem a hallás, sem az ízlelés, a szaglás vagy a látás szerve.
Na cha vyom. Bhumir Na Tejo Na Vayu
Én nem vagyok sem az Ég, sem a Föld, sem a Tűz, sem a Levegő.
Chidanand. Rupah., Shivo.ham, Shivo.ham
Én vagyok az örök boldogság és tudatosság, én vagyok Shiva, én vagyok Shiva "